A fogyatékosság, mint téma többször ösztönözte a filmes alkotókat. A filmtörténet hajnalán csupán egyszerű, estetlen, csetlő-botló karakterekkel találkozhatunk a némafilmeken. Chaplin visszatérő csavargója, a vak lány figurája a Nagyvárosi fényekben (1931) vagy a lebénult táncosnő a Rivaldafényben (1952). A némafilm korszak mondhatni egyetlen alkotója, aki behozta a mozgóképi ábrázolásba a fogyatékosságot. Pályatársai a figurái eltérőek: Buster Keaton kimért, rideg jellemábrázolásai vagy Max Linder jóképű, női szíveket összetörő férfi karakterei. Sokan Chaplin fogyatékos figuráit, Helen Kellerrel (siket-vak aktivista) való barátságához kötik. Bár a fogyatékos karakterei rendkívül sematikusak, mégis elvitathatatlan érdem Chaplin munkásságában, a témafelvetés. Akár Max Linder is kaphatott volna ösztönzést, saját depressziója kapcsán (öngyilkos lett feleségével), mégis a tökéletes férfi jellemábrázolása mellett döntött.
(Chaplin a Nagyvárosi fényekben)
A világháborúk borzalmai, a harcmezőkről visszatértek testi-lelki sérülései ellenére sem forgatta fel a filmes állóvizet. Pár regényadaptáció készült (Notre Dame-i toronyőr, 1939; Moby Dick,1956), de a társadalmi állásfoglalás kényelmes elkerülésével.
Az árnyalt jellemábrázolás úttörői, a modern filmművészet német újfilmesei voltak: Schlöndorff Bádogdobja (1979) vagy Wener Herzogtól az Aguirre, Isten haragja (1972). Herzog filmje Klaus Kinski szerepformálása nélkül korán sem lett volna ilyen részlet gazdag. A Bádogdob zsenialitása, hogy az ember/emberiség dönt, hogy gyermeki szinten marad a főszereplő és önnönmaga visszafogja saját fejlődését. Párhuzamosan a modernitás ikonja Ingmar Bergman is beemelte alkotásaiba a fogyatékosságot. Bár alkotásainak főtémája sosem volt, inkább motívumként jelent meg. Az Őszi szonátában (1978), az anya-lánya konfliktus meddő vitáját szimbolizálta a néma lánytestvér vagy a Csend (1963) gyermeket tanító törpéi is csak a szimbolika jegyében villannak fel. A Persona (1966) elnémult színésznője is csak a tudatalatti harcának kivetülése. Lényegében Bergmann jó érzékkel nyúl a fogyatékossághoz, csak lényegi témaként nem dolgozza fel.
(Persona meghatározó jelenete)
Az olasz neorealizmus, a társadalmi problémafelvetések korboncnoka, elhanyagolta a témát. A társadalom perifériáján élők voltak fókuszuk középpontjába, Michelangelo Antonioni az olasz neorealizmus kiemelt filmese egy alkotásában sem érintette a fogyatékosságot. A korszak másik emblematikus képviselője Fellini, az Országúton (1954) Bolond figurájával jeleníti meg az értelmi fogyatékosságot, de a rendező Bolondja is érdekes motívum (társadalom kritika) a filmben, hisz ő az aki a főhősnőt egyszerű bölcsességével tanítja. Fellini 8 ½ alkotása egy zavart férfi gondolat térképét vázolja le, a sokszor kohézió nélküli emberi viszonyulások és reakciók bemutatása a célja.
A midcult és a tömegfilmek piacán rosszabb a helyzet. Több kedves és filmes szakmaiságot magának tudható darab van, főleg az amerikai stúdiók produktumai. Gondolhatunk a csupaszív-bohókás Forrest Gumpra (1994),Gilbert Grapere (1993)és Nevem Sam Samjére (2001),vagy a Halász király legendájának (1991) Perry professzorára, Ébredések (1990) Leonardjára, Esőember (1988) Raymondja. De kiemelném egy nemrégen forgalomba került Igazi csoda (2017) című filmet, ami az egyik legidealisztikusabb karakterformálás a fogyatékosság tekintetében, Auggie Treacher Collins-szindrómával született, elkezd iskolába járni, csupa kedves ember veszi körül, aki gonoszkodik vele, az is a film másfél óráján belül olyan jellemfejlődésen megy keresztül, ami minden realizmust nélkülöz. Filmbéli hőseiket, mind kivétel nélkül erkölcsi magaslatokra emeli rendezőjük. A tiszta és ártatlan lélek képe jelenik meg a karakterábrázolásokban. Ez a konstant séma több kérdést is felvet. A filmesek nobjektivitása a fogyatékosság társadalmi dialektikájában épít vagy rombol? Ez a filmes sematizmus elkerüli a társadalmi felelősségvállalást, nélkülözi a fogyatékosság reális bemutatását, a nézők percepcióját tévutakra navigálja. Ráadásul a szakma reflexiója is ezen filmek díjazásában merül ki. Messzemenően távol áll tőlem, hogy a Forrest Gump Oscar esőjét elvitassam. De óriási hiátus a fogyatékosság árnyalt és objektív megjelenítése. Mintha a rendezők félnének a realitás talaján foglalkozni a témával, nehogy az objektivitásuk sértést tartalmazzon a fogyatékosok felé. Ha az alkotói felelősségvállalást helyezzük a centrumba, akkor azon nézők felé, akik személyesen nem érintettek a témával, kiemelt csatorna a mozgókép színtere. Az árnyalt megformálás elkerülésének tényét megerősíti, hogy az életrajz zsánerében mernek lényeglátó érzékkel hozzányúlni a fogyatékossághoz: Ray (2004-Ray Charles), Mindenség elmélete (2014-Stephen Hawking), Kódjátszma (2014-Alan Turing), Ragyogj (1996-David Helfgott), Lautrec (1998-Henri de Toulouse-Lautrec), Frida (2002-Frida Kahlo), Bal lábam (1989-Christy Brown). Legfőbb oka, hogy már egy létező személyt kell megjeleníteni, ezen összetett karakterek jellembéli hiátusainak oka életrajzi tényekre vezethető vissza. A rendezőnek nem kell az igaz véleményalkotás mezsgyéjére lépni, kikerülhető a társadalmi konfliktus.
(Daniel Day-Lewis a Bal lábam c. filmben)
A dogmafilmek jeles alkotója, Lars von Trier nagyító alá teszi a fogyatékosságot, a néző már-már belebújik a főhősök bőrébe. A Táncos a sötétben (2000) Selma vaksága, és a gyermeke szemműtétéért való küzdelmet, legintimebb közelségből láthatjuk, itt nincsenek idealisztikus sémák vagy giccses frázisok. A Melankólia (2011) Justinje pedig a major depresszió orvosi diagnosztikai pontosságú képi vetülete. A Hullámtörés (1996) mind két főszereplője sérült, a Jan a férj béna, felesége Bess pszichotikus. A mentális betegségek feltárása több alkotásának középpontjában áll: Antikrisztus (2009); Nimfomániás (2013); A ház, amit Jack épített (2018). Az Idióták (1998) egy filmszatíra, nyílt provokáció, főszereplői megjátsszák az értelmi sérülést. A Dogville (2003) szereplői között megjelenik, a vak, a mozgássérült és az értelmi fogyatékos is. Lars von Trier megosztó munkássága ellenére sincs vita a kritikusokban, hogy az analitikus szemléletmód vezérli az alkotás során. Alkotásai a pszichés betegségek látleletének tárháza. Kendőzetlen őszinteséggel dokumentálja a belső mechanizmusokat, felvállalja a fogyatékosság analitikus módon történő bemutatását. Nem elhanyagolható, hogy Lars von Trier depresszióval küzd.
(Björk a Táncos a sötét c. film főszerepében)
A fogyatékosság kapcsán nem érintett társadalom, az empátiára és a helyes erkölcsi magatartásra tanítása során, melyik rendezői út ad támaszt? Felmerül bennem a gyanúper, hogy az idealizált olykor már-már cukormázba forgatott karakterek nem segítenek a fogyatékosság társadalmi dialektikájában. De vitathatatlan, hogy kényes terep, az alkotók sokszor személyesen sem érintettek. A nobjektív kép motorja sokszor a sajnálat, ami nem fogja ösztökélni a társadalmat az összekovácsolásra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.